Állandó figyelmet követelünk a szerelmünktől, de nem tudjuk, hogyan legyünk figyelmesek önmagunkkal szemben, nap mint nap megbukunk ezen a próbán.
Azt akarjuk, hogy elfogadjon minket bármilyen, de mi magunk nem fogadjuk el magunkban sem a túlsúlyt, sem a rossz hangulatot, sem a szakmai kudarcokat – számol be a tudósítója.
Ez a szakadék aközött, amit magunknak kérünk, és amit nem adunk meg magunknak, belülről kifelé tépi a kapcsolatokat.
Fotó: Pixabay
A partner mentőkötéllé válik, amibe halálos szorítással kapaszkodunk, és azt várjuk, hogy boldoggá tesz minket.
A pszichológusok ezt külső kontroll-lokusznak nevezik – amikor a jólétünkért való felelősséget másra hárítjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy ha ő gyengédebb, figyelmesebb, gondoskodóbb lenne, akkor végre fellélegeznék.
De az igazság az, hogy senki sem adhatja meg nekünk azt, amit mi magunk nem tudunk megadni. Naponta kaphatsz bókokat, de ha belül meg vagy győződve a saját kisebbrendűségedről, minden szó nekitörik ennek a falnak.
A kutatások azt mutatják, hogy az önbecsülés legmegbízhatóbb forrása belülről fakad, és ezt egyetlen partner sem tudja pótolni.
Lehet támogató, védőháló, váll, amire támaszkodhatsz, de nem áll hatalmában, hogy a semmiből építse fel az önbecsülésedet.
Amikor elkezdjük megadni magunknak azt, amit a partnerünktől elvárunk – törődést, elfogadást, a hibák megbocsátását -, a kapcsolatok csodálatosan megváltoznak.
Abbahagyjuk a követelőzést, a ragaszkodást, az ellenőrzést, és az üres térben valódi intimitás nő.
A másik iránti szeretet az önmagunk iránti szeretettel kezdődik, és ez nem önzés, hanem a psziché alapvető higiéniája. Mert csak teli pohárból lehet ürítés nélkül önteni, üres pohárból pedig csak követelni lehet, hogy mások öntsenek.
Feliratkozás: 
Olvassa el még
- Mi történik, ha megtanulod átérezni a partnered fájdalmát: az empátia mint szupererő
- Miért alszunk külön ágyban: az erős házasság váratlan titka
